Amy Herzog: Jaj, nagyi!

Ha az unokája hajnali háromkor becsönget egy biciklit tolva, nagy hátizsákkal, hogy csak éppen erre járt, vajon mit tesz a jó nagymama? Először is a fülébe egy hallókészüléket, aztán pedig nekilát, hogy szállást biztosítson a nagy utazónak.

Így kezdődik a nagy nemzetközi kritikai és közönségsikert aratott komédia, amelyben két generáció, két külön világ, két gondolkodásmód és sok ki nem mondott szó keveredik szívmelengető és humoros koktéllá. Ahogy egy kritikusa írta: „Akinek nehéz a szíve, vagy csak melegségre vágyik, nézze meg ezt a darabot. Aki a nagy generáció tagja és képtelen megérteni az unokáját, vagy az ipszilon generációé, és kiborítják a nagyszülei, nézze meg ezt a darabot. Aki egyszerűen szereti a színházat, nézze meg ezt a darabot.”

SZEREPLŐK
Molnár Piroska
Rohonyi Barnabás
László Lili

STÁB
Író                                         Amy Herzog
Dramaturg, fordító            Zöldi Gergely
Díszlettervező                     Ondraschek Péter
Jelmeztervező                    Kiss Julcsi
A rendező munkatársa     Szakács Zsuzsa
A rendező munkatársa     Varga Miklós
Plakáttervező                     Csáfordi László
Rendező                              Szabó Máté
Producer                             Orlai Tibor

Az előadás 1 ÓRA 20 PERC (EGY RÉSZBEN)

Jegyárak: 4.990 Ft a 7. sorig
                   3.990 Ft a 7. sortól

Nagyszülőknek 30% kedvezmény jár a kiválasztott jegy árából.

Kedvezményes kód : Nagyi

Amennyiben kedvezményes jegy mellé teljes áru jegyet is vásárolna, kérjük azt egy külön tranzakcióval tegye!

A kedvezményes kódot a kosárba rakás után , még a fizetés jóváhagyása után érvényesítheti!

JAJ, NAGYI! – EGY ÖLELÉSBEN OTT VAN A BOLDOGSÁG
A nyári időszak számomra kissé mindig koplalással telik színházi szempontból. Persze nem azért, mert nincsenek színházi programok. Sőt, a legtöbb produkció utazik országszerte, és a legkülönfélébb színházi, kulturális fesztiválokon lehet megcsodálni a jobbnál jobb előadásokat. Mindezzel együtt mégis furcsa, hogy kiürül ilyenkor a főváros, és valóságos oázisként hat, amikor mégiscsak van olyan csapat, aki szembe megy ezzel a trenddel. Így tett az Orlai Produkciós Iroda is. Legújabb bemutatójukat, a Jajj, Nagyi! című előadást premierként a Benczúr Kerti Esték keretében, szabadtéren volt szerencsém megtekinteni.

Nem túlzás azt mondanom, hogy a bemutató óta aki látta, csakis a legek nyelvén tud róla beszélni. Nem véletlenül. A történet, és a benne megjelenő generációs utazás manapság egyre erősebben érinti meg az emberek lelkét. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehet az oka ennek. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: az elmúlt évek járvánnyal és csupa egyéb nehézségével tarkított eseményei után valahogy jót tesz a lelkünknek, hogy a felmenőinkhez fordulunk egy kicsit. Már aki van olyan szerencsés, hogy ezt megteheti még. És talán nem is olyan eretnek gondolat azt kimondani, hogy felcsillanni látszik a remény: valami emberséget, értékelendőt megtanultunk a nehézségekből. Közelebb kerültünk egymáshoz. Elgondolkodtunk azon, hová és miért is rohanunk, és mindeközben mi mindent elmulasztunk az életben, ami viszont valóban fontos lenne. Az igaz értékek mellett ha eddig el is rohantunk, ez a történet biztosan segít magunkba nézni és újragondolni ezirányú dolgainkat.

Az alaptörténet szerint az unoka (Rohonyi Barnabás) hajnali háromkor becsönget egy biciklit tolva a nagymamához (Molnár Piroska), nagy hátizsákkal, hogy csak éppen erre járt… már ez sokat sejtet, hiszen tudható, hogy a két generáció találkozása parázs viták, éles párbeszédek, ütköző világnézetek terepe lesz. Tovább bonyolítja a történet szövetét az éppen szakítani készülő barátnő (László Lili), aki hol fel-, hol eltűnik, újabb turbulenciákat okozva nem csak magának, de a fiúnak, és persze közvetlenül a nagymamának is.

Igazi jutalomjáték ez a szereplőknek. És nézőként is jóleső átélni, hogy az előadás elején, amikor Molnár Piroska először megjelenik a színpadon, de még meg sem szólal, a puszta feltűnése is vastapsot indukál a nézőtéren. És a művésznő le sem tagadhatná, mennyire boldoggá teszi mindez. Az előadás végén, az újabb vastaps alatt sugárzik a boldogság a csillogó szemeiből. Nem is csoda, hiszen kicsit mindannyiunk nagymamájává válik ebben a másfél órában.

Amit szintén jóleső érzés volt látni, az a rendkívül heterogén korosztályi összetétel a nézőtéren. Jellemzően nagymama és unoka korabeli emberek jöttek el, szóval az előadás szinopszisa –bár sokat nem árul el– mégis képes volt zseniálisan megszólítani a potenciális közönséget. Nem lepődnék meg, ha a nézőtéren is megszületnének azok a találkozások és egymásra találások, amiket a darabban láttam. Ennek az igazi szépsége, hogy egy szinte észrevétlen híd köt össze nemzedékeket.

Szükség is van erre. Nem szeretném részletezni, hiszen mindannyian látjuk, és a bőrünkön érezzük a minket körülvevő világ mostohaságát. Hogy minden egyre nehezebb. Hogy egyre jobban össze kell húzni a nadrágszíjat, és nem látszik a vége. És ilyenkor valahogy mindig megszólal a humánum. Ahogy Amy Herzog darabjában is utat találnak egymáshoz a szereplők. Pedig aztán itt is van minden. A különc fiú, aki nem igazán tart kapcsolatot az anyjával, egy nagymama, aki látszólag maradi, de a hallgatásai és úgymond értetlenkedése csupán annak jele, hogy figyeli az unokája minden óhaját és rezdülését. És közben bitangul vágyik ő is a szeretetre. Egy lány, aki maga is kissé elveszett a saját életében, és nem tudja, mit is akar valójában. Sem magától, sem a fiútól. Szóval mindenki keresi az útját, a kapcsolódási lehetőséget önmagához és másokhoz is. Mert az embernek elemi szükséglete, hogy kötődjön, kapcsolódjon, tartozzon valahová. Hogy szeressék. Még ha ez a család nem is igazi vér szerinti család. A szeretet nem válogat. És hát van itt baleset, halál, szerelem, elhagyás, szóval az élet sava borsa, ráadásul egyáltalán nem kiszámítható mederben. Persze a nagyi terelgeti az unokát, mi mast is tehetne.

Ami számomra vicces volt a darabban, az a nagymama és unoka életvitelének az ellentéte. A fiú az, aki csendre, békére, nyugalomra vágyik, hátrahagyná a civilizációt és a hegyekben képzeli el az életét és a munkáját. Ehhez képest a nagyi nyakig benne van a nagyvárosi élet forgatagában, nyüzsgésében. Határozottan ő a nyitottabb, befogadóbb és pörgősebb, hiába az unokája tartozik “a mai fiatalok” nemzedékébe. Persze ismerve a világot, teljesen érthető a fiú elvonulása. Ahogyan kivonja magát a farkastörvények hatálya alól. Nem akar eltaposni másokat, a háta közepére sem kívánja a mókuskereket, inkább nyugisabb vizekre evez. A harmincas-negyvenes generációban egyre többen vagyunk így. Nem tudunk illeszkedni az egyformaság, az uniformizáltság, a csavar kontra gépezet világába…

Szabó Máté rendezésében kifejezetten szerettem, hogy nem egy kiszámítható, szirupos, közhelyes valamit kaptam, hanem egy igazán élet-ízű, nagyon is hús-vér, élő előadást láttam. Ettől erős a történet, hiszen nem a saját vágyainkat, projekcióinkat, a rózsaszín ködöt, a jó mindig győz közhelyét látjuk, hanem azt, ahogyan a többi, hozzánk hasonlóan hétköznapi és esendő ember is a mi sorsunkon osztozik: esnek és kelnek, küzdenek és elbuknak, szeretnek és elhagynak, eltaszítanak és egymásra találnak. Ettől igazi a darabnak minden perce, ettől hittem el és éltem át a történet velejét. Mindezt erősítette a szabadtéri helyszín: fák között színházban lenni számomra duplán az otthon melegét jelenti.

Érdekes amúgy, hogy erősödik a színházi életben a generációs történetek feldolgozása. Mindannak, aki szerette ezt a történetet, jó szívvel ajánlom a Trafóban Göndör László: Nagymamával álmodtam című előadását. Hasonló húrokat penget meg a lélekben, mint a Jaj, Nagyi, és szintén nagyon szerethetőre sikerült. Ezekben a történetekben, és plane a színészi játékokban tényleg érződik a szeretet. És a tisztelet is, amivel a fiatal színészek együtt lélegeznek és mozdulnak az ikonjukkal, példaképükkel. Egészen biztos, hogy egy ilyen előadás nagy szeretetben, kölcsönös megbecsülésben születik és válik olyanná, ami végül emlékezetessé tette az esténket. Hogy ne felejtsük el semmiképp, mégiscsak emberek vagyunk.
Forrás: Színházat nekünk – Sáhó Barnabás

MOLNÁR PIROSKA: NEM KÜZDÖK AZ ÖREGEDÉSSEL
A kilencvenegy éves Vera magányos élete teljesen felborul, amikor unokája, Leo megjelenik nála az éjszaka közepén. A húszas éveiben járó fiú egy tragédiával végződő országjáró biciklitúra miatt keres menedéket: míg Leo a nagymamájától vár vigaszt, Vera a férje, Joe elvesztése óta először talál igazi társaságra egy másik emberben.

Amy Herzog Jaj, nagyi! (Eredeti címén: 4000 miles) című műve érzékeny és bensőséges kamaradráma, amely szól a generációk közötti kapcsolódásról, a bizalomról, őszinteségről, a kapcsolatok tökéletlenségéről, az öregséggel való szembenézésről. A darabot, amely már meghódította az off-Broadwayt, 2013-ban pedig a Pulitzer-díj drámai kategóriájának döntőjébe is bejutott, most az Orlai Produkció tűzte műsorára. A Jaj, nagyi! című előadást augusztus 10-én mutatják be a Benczúr Kerti Esték részeként, Molnár Piroska, Rohonyi Barnabás és László Lili szereplésével.

A főszereplőt alakító Molnár Piroska, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színésznő szerint ez a darab is arra próbál rámutatni, hogy a nagyszülők talán jobban tudnak kommunikálni az unokákkal, mint hajdan a gyerekeikkel tették fiatalon, ahogy a fiatal generáció is könnyebben megnyílik az idősebbeknek.

– Vera nehezen küzd meg a magánnyal, az öregséggel, emiatt talán jobban ragaszkodik a váratlan vendéghez is – mondja Molnár Piroska, aki szerint az öregség adta korlátok miatt a színészek idővel válaszút elé kerülnek. – Vagy a szellemünkre, vagy a fizikumunkra figyelünk oda, én az utóbbit elengedtem, viszont az elmém kitűnően működik. A mi pályánkon enélkül nem is lehet létezni. Nem küzdök az öregedéssel, elfogadtam a koromat. Reggel felkelek és estig végzem a dolgom a tőlem telhető tökéletességgel, eszembe nem jut mással foglalkozni. Bár sokszor beszélek a visszavonulásomról, de nagyon nehéz lenne elszakadnom a színháztól. Hetvenhét évesen mindennap kaland az elindulás otthonról, de a kötelességtudat nem engedi, hogy ne csináljam meg, amit elvállaltam. Bár az utóbbi időben már igyekszem óvatosan szelektálni a feladatok között, igaz, nehéz nemet mondani a felkérésekre.
Molnár Piroska a generációk között különbségek kapcsán elárulta, hogy szerinte a fiatal kollégái sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint mikor ő kezdte a pályafutását. – Nem volt ennyire túltelített a szakma, minket tárt karokkal vártak a színházak a fővárosban és vidéken is, rengeteg tévé-, és mozifilm készült, manapság jóformán a szinkron ad további munkát a színészeknek. A kőszínházakhoz kevesen kerülnek be, a független, alternatív társulatoknak viszont egyre kilátástalanabb a működésük, elég csak az Átriumra gondolni. De ott reményre adhat talán okot a színház megmentésére irányuló civil összefogás. Mindez azt jelzi, a közönségnek igenis szüksége van az ilyen típusú színházra. Churchill híres gondolatára reflektálva feltehetném a kérdést: minek élünk, hogy ha a kultúrát elveszik az embertől? – fogalmazott.
Forrás: Magyar Hang – Makrai Sonja

JAJ, ÉLNÜNK KÉNE!
…csak épp ez az, ami a legritkábban jut eszünkbe. Mert mindig akad ok, kifogás, magyarázandó körülmény, amivel takaródzunk. Generációktól függetlenül. Amy Herzog Jaj, nagyi! c. darabját Szabó Máté rendezte a Benczúr Ház kertjének színpadára könnyeden súlyos, a nyári szellők üdítő és eszméltető frissességével hatóan arról, hogy kortól függetlenül mennyire nem tudunk, akarunk önmagunkba zártságunk okán egymással és magunkkal kommunikálni. Mert aki kommunikál, az él, megértheti a másikat, önmagát, és láss csodát: van esélye, hogy egyre jobban érezhesse magát…

Egyetlen nappalinyi világ, ahova ajtók sora nyílik, amelyek úgy hatnak, mintha támadásbiztos vasajtók lennének, szelíden masszív, zöldes árnyalatukban. A falak ellenben fehér habfólia hegyek, melyek hógörgetegekként betüremkednek a játéktérbe, ahol kanapén, magába húzó fotelokon, utcai jelzőtáblán osztoznak (díszlet: Ondraschek Péter). Egyetlen tér, amely egyszerre lehet egy konkrét nappali és bármilyen más tér, hely is, amelyet épp szeretnénk, ahol otthonra találunk.

Itt él a Nagyi (Molnár Piroska), és ide állít, kerekezik be Leo unokája (Rohonyi Barnabás) egy hajnalon. Ázott, kimerült csatakosságával és nyúlánk friss hippiségével egyszerre mindent átrendező fuvallat és magába roskadó tengeri medve Rohonyi Barnabás Leója, aki egy időben keres menedéket és kapaszkodóként is szolgáló támaszt a nagyinál. Eltévedt, saját útját kereső Leója csak fedezéket, lélegzetvételnyi szusszanást keres annál, akit ösztönösen szeret, bár persze annál kevésbé ért.

Mégis zsigerileg érzi, hogy valamiért ide kell, hogy vezessen útja. Mintha hatalmas párnák közé akarná befúrni magát, a világot és a benne dúló zajt tompítandó, hogy közben erőt gyűjtsön az újabb mérföldekhez. A New York-i Nagyihoz, a zajos dzsungelban élőhöz befészkelni magát számára olyan, mint a vadon rengetegének mélyére bújni, ahol mindentől és mindenkitől elvágva kívánna létezni. Csak hát a legnagyobb meglepetések, hatások akkor érnek, amikor az effélékre a legkevésbé vágynánk.

Pláne, ha a Nagyi pont olyan magába burkolózottan él a Huszonharmadik utca magasságában, mint unokája a biciklije nyergében. Molnár Piroska Nagyija cserfes, nagyhangú matrónája ennek a nappaliként úszó vagy épp veszteglőnek ható hajónak, annak, amely csak látszólag akar mindentől, mindenkitől távol maradni, ám a találkozás első pillatának sokkja után e hajó máris az élet legelevenebbjének érzi magát. Nagyija egészen kivirágzik, leginkább attól, hogy valami olyas világot szeretne megérteni, meg kell értenie, amely olyan, mint egy külön bolygó a sajátjához képest. És a legszebb minden ilyen megértésben, hogy közben önmagunkat is jobban megértjük.

Már ha van lehetőségünk, bátorságunk hozzá. Nem úgy, mint Leo barátnőjének, Rebeccának (László Lili), aki tulajdonképpen egy harmadik megvalósítási útját járja ennek a hogyan zárjuk el magunkat a világtól, a másiktól és önmagunktól kísérletezésnek. Rebekája kislányos, dacos sértettséggel duzzog, szakít.

Mert hát minden szakításban ott munkál a magunkon dolgozni nem akarás, a magunkra is ajtót csapó sértődöttség. Az, mely épp úgy dzsungel, mint a nagyvárosi, avagy a rengeteg mélyi, még akkor is, ha egészen másnak hat is. László Lili játékában mégis egyszerre pulzál a dacos duzzogás és a másikhoz kapcsolódni vágyás elemi ereje, igénye, és e kettő persze egyszerre bénítja és inspirálná is Rebeccáját.

Ebben az Amy Herzog-darabban látszóleg minden könnyeden érthetőnek hat, így azt gondolnád, hogy pont terebélyes platánok alá kívánkozik, fülledtségtől szabaduló nyári estékre. De ez felszínes tévedés. Mert Szabó Máté rendezésében, bár cseles módon, és minden direktséget tehetséges finomsággal messzire kerülve, egyre mélyebb bugyraiban lépkedünk az önmagunk és a másik megértésétől elzárkózó élet- és kommunikáció idegenségnek. Annak, amely a generációk különbözőségéből adódónak szereti mondani magát, ám leginkább az előbb említett élet- és kommunikációs zavarként jellemezhető.

Mert Szabó Máté olvasatában ez a könnyednek érződő szöveg, amely persze egyben a finom, érzékeny elszólások, elharapott, félbehagyott mondatok tucatjait állítja csatarendbe, hihetetlen, értő, érző bravúrokkal lépdel egyre beljebb a vígjáték teremtette keretek között gyűrűző önvalónk mélyére. És teszi ezt úgy, hogy mindebből mit sem veszünk észe, maximum már csak akkor, amikor az Oktogonnál járunk.

A Jaj, Nagyi! igazi, felszabadult, megkönnyebbülést és önmagunkra csodálkozást adó jaj. Olyan, amelyből nem lehet előbb-utóbb nem megértenünk, hogy nem generációk élnek körülöttünk, hanem emberek. Olyanok, akiknek életkora, szocializációja néha totálisan eltérő, ám az életre és a kommunikációra, kapcsolódásra való igényük, ha tetszik, ha nem: közös.
Forrás: Pótszékfoglaló – Csatádi Gábor